Mostanában több írás is érik a kezeimben, nem is tudom melyikkel kezdjem. Az egyik téma a férfi női szerepek napjainkban, a másik pedig a valódi önmagunk felvállalása, amolyan szégyentelen módon.
Feldobtam a képzeletbeli érmémet és úgy döntöttem, hogy az önfeledt létezésről fogok írni, azaz a szégyentelen létezésről, ami vérlázítóan isteni ebben a szópárosításban. Az írásaimat mindig az élet inspirálja, egy egy beszélgetés, egy esemény, egy gondolat, mely testet ölt virtuálisan egyszer, amikor megérett bennem.
Vajon mikor csavarjuk le a saját hangerőnket az életünk során?
De legfőképp miért?
Imádom nézni a gyerekem önfeledt, felszabadult és valóban szégyentelen létezését. A szót úgy ízlelgesd, hogy a megszokott “szégyelld magadtól” erősen vonatkoztass el. Szégyenérzet nélküli lét, pont ahogy kellene, ahogyan kezdtük. A szégyen szerintem egy nagyon erős letekerő gomb, amit érezhetünk legbelül. Éreztem már rengetegszer életem során. Hallottam gyerekként, éreztem felnőttként. Ez igaz arra a nyomasztó érzésre, amikor azt hiszed nem illesz bele a sorba, rosszat szóltál, túl ilyen vagy túl olyan vagy mások szerint, nem úgy néztél, nem úgy viselkedtél… Elég hosszú ideig igyekeztem azokba a láthatatlan fiókokba beilleni, ami mondjuk épp nem vagyok. Vagy társadalmi elvárás, családi minta, idegen vagy félig ismerős vélemények miatt. Ezek mind formáltak engem is. Volt, hogy látványosan ki akartam lógni a sorból, volt, hogy minden áron be akartam illeszkedni valahova, volt, hogy én akartam mást bepaszírozni egy nem neki való fiókba. Amikor az ember kilép gyerekként az egyre nagyobb világba, egyre több véleményt kap kéretlenül saját magáról. Nem elég, hogy azt se tudja még ki is ő valójában, de boxzsákként kapja a gyomrosokat az ő “milyenségéről”, az, hogy valós vagy valótlan, sokszor el sem tudjuk dönteni, de az a bizonyos érzés, az a nyomasztó kis érzet, egy életre bevésődik. Sok dolgot súg a füledbe: nem vagy elég jó, nem így kellett volna, nem jól csinálod, nem jól viselkedsz, nem állsz be a jó sorba…egy sor lavinát indít el, megfejelve az amúgy is kellemes hozott mintákkal és kész a bizonytalan létezés, valójában egy mission impossible hadművelet, elefánt a porcelánboltban. Nem nyerhetsz, és sosem úszod meg.
Én már korán kilógtam a családban is az életigenlésemmel mindeképp, de mondhatnám a nagy álmaim követését, a bátorságot, hívhatjuk spiritusznak is, majd a félelmekkel való szembenézést, olykor fájó önismereti utat, ahol a legmélyebbre eldugott szorongásaimmal néztem farkasszemet, nem ez volt a megszokott, legalábbis nálunk.
Majd ahogy telt múlt az idő, a munkám miatt többen ismernek akár a szakmámban, akár az életben és ilyenkor óhatatlan, hogy még többen akarnak majd berakni egy bizonyos fiókba. Először nem is érted, majd durcás kisgyerekként haragszol a néha ítélkező mondatokon, majd ha szerencséd van eljutsz arra a pontra, hogy tudod valójában nem igen van dolgod ezekkel a “fiókba erőszakolókkal”, hiszen van aki egy képet látott rólad avagy azt “hallotta” (egy olyantól, aki képen látott 
), úgy gyárt le egy komplett forgatókönyvet arról, hogy ilyen vagy olyan lehetsz, de nem csak rólad, hanem az életedről is van egy jól megkomponált novellája és persze sok mindenki másról is. Nagy valószínűséggel sosem sodor össze titeket az élet, de ha mégis akkor sem tudna kiderülni a forgatókönyv egy izgalmas fikció vagy életrajzi regény. Valójában nincs olyan rengeteg ehhez hasonló élményem, nem azért írok a témáról, de nemrég megütötte a fülem egy ilyen sztori a vállalkozói női létről, ugyan rólam tett megjegyzés volt, de mivel sosem láttam az illetőt, és ő sem engem, így fura lenne magamra venni. De nagyon inspiráló volt maga az a tény (mármint írás témaként jó), hogy az ítéletek az embert nagyon lekapcsolhatják a saját valódiságáról, mert arra neveltek, hogy kilógni rossz. Az teljesen mindegy, hogy nem 1750-ben élünk és a nők is dolgoznak, netán vállalkozhatnak, építhetnek karriert, de kilógni rossz. Ez egy olyan elemi dolog szintén, ami egy egy “fiókba erőszakoló” típusú embernél zsigeri szinten van jelen, valójában maga sem tudja te vagy más ember miért zavarja őt, akár a világ másik felén. “Az én világomban nem illesz bele a képbe!” – igen, biztosan így van, ezt azért tudom, mert én is régebben hittem a saját fiókom igazságában, hogy ez mindenkinek jó. Én viszont már a saját világomban élek, ahol egészen más fiókok vannak, csak rámszabva. Szerintem a legfontosabb, hogy ismerjük meg a saját fiókjaink legmélyebb sarkait is, nem a másét, a sajátunkat, minden ítélet nélkül.
Amikor megismerjük a saját világunk minden szeglelét, elkezdhetjük újra felcsavarni a hangerőt, és olyan hangosan hallgathatjuk a kedvenc zenénket, amennyire csak akarjuk. Ez nem lázadó tinédzserbuli, hogy a szomszédot kiidegeld, aki épp aludna. Ez egy saját, külön bejáratú óriási standion az univerzum közepén, ahol akkora basszus szólhat, amekkorát csak akarsz.
Ezen a ponton megláthatod azt is, hogy már nem szeretnéd többé az önbecsülésedet kívül hordani, azaz nem másik általi buksisimogatástól fogod jól érezni magad a bőrödben, de nem is az elért eredmények, vagyon, társadalmi státusz határozza meg a saját értékességedet. Ez pedig azt, kell, hogy mondjam, szégyentelenül felszabadító. Innen is van tovább, azt veszed észre, hogy egyre felszabadultabb vagy, simán énekelsz a szar hangoddal hangosan, táncolsz, amikor senki nem teszi, lépsz amikor senki nem teszi. Ugyanúgy fogsz hibázni, hülyeséget mondani, kevésbé jól dönteni, az is lehet, hogy nem jön össze valami. De már tudod, hogy ez így van jól, legközelebb majd máshogy csinálod.
Végül maxra tekered a hangerőt és elégedetten nézed a fiókod polcait, mert tudod, hogy te már csak a sajátodba akarsz bekerülni, senki máséba nem.