Egy érdekes eset miatt ragadtam virtuális tollat. A Balatonról hazafelé tartva a céltalan telefonnyomkodás közben, rápillantottam az értesítéseimre a facebookon és láttam, hogy az egyik oldalamon jött egy üzenet. Az üzenetet ki is fotóztam, mert magamban mosolyogtam egyet, hogy #dikk mibe van néhány ember. Olybá tűnik, léteznek még úriemberek, akik igazán tudnak udvarolni, olyan klasszikus formában.
De utána észrevettem, hogy a posztomnál jött néhány hasonló “gondolat” másoktól is. Az egyik posztomat kiemeltem (meghirdettem) pár napra, és kivételesen hagytam a facebook magának állítsa be a célközönséget, ami szerinte a legrelevánsabb…háttöööö nem jött be azt hiszem.
A kommenteket olvasva azon gondolkodtam, hogy mi is vehet rá embereket arra, hogy egy ismeretlen oldalnak egy ilyen szívhezszóló üzit hagyjanak…persze a pszichológiáját ismerem. Szeretet-, önbizalom-, figyelemhiány…végtelen számú ok, végtelen számú kifejezési mód.
A véletlenekben sem igazán hiszek és elmélkedtem rajta, hogy van vele dolgom, ha így szembe jött egy ilyen eset és hagytam magam beleengedni…
Kicsit olyan volt az egész mintha több párhuzamos dimenzióban lennék, volt a régi Zsani, és a legújabb verzióm, aki most a szöveget írja…
A régi Zsani belül sikít a kommenttől, még úgy is, ha ismeretlen írta ismeretlennek. Mégis éles pengeként hasítja a bőrömet. Értetlenül áll amiatt, hogy nem kedvelik, nem szeretik. Az ilyen események régen fekete lyukként szippantottak be és tuszkoltak vissza a gyermeki énembe. Hiába kapaszkodtam a jelenbe a karjaim nem bírták tartani…Érzem a gyermeki meg nem értést. Ha pedig közelebbről jött néha egy egy ilyen komment, pletyka még elementárisabb erővel hatott. Ritkán fordult elő, de annál mélyebbet ütött.
A mostani énem olyan mintha kívülről szemlélné az ilyen eseteket. Már nem vág a húsomba. A fekete lyuk már nem létezik, talán csak délibáb volt egy régi poros úton. Nem üt mélyen, mert nincs is aki meg akarna ütni.
Látom ezeket az embereket ahogy saját árnyékuk elől rohannak. Megértem, mert én is rohantam, másképp, máshogyan. Majd megálltam, körbenéztem és megláttam, hogy nincs mi elől futnom. Csak én vagyok, önmagam. Olykor a legrémisztőbb ellenségnek tűnik. A legfélelmetesebb üldöződ te magad vagy.
Állj meg egy pillanatra, vegyél pár mély levegőt. Legyél őszinte egy pillanatra, nem hallja senki, nem látja senki és tedd fel magadnak a kérdést, hogy milyen életet is akarsz élni. Haragszol a világra vagy sem. Jól akarod érezni magad, vagy sem.
A választás mindig a tied.